Édes, fehér

Kóborló

1.

Szuszmimanó, hova indulsz?

Fák tetején csavarogni,

Csillagokat beragyogni,

Majd ahová visz a zokni…

2.

Szuszmimanó, hova tűntél?

Nem tud a gesztenyeillat,

Nem tud a berkenyeösvény,

Nem tud az ég se terólad.

3.

Szuszmimanó, gyere mostmár!

Szóltam a rőt leveleknek:

Várnak az alkonyi eprek,

Gyermekeink cseperednek.

4.

Szuszmimanó, hazajöttél!

Úsztam az északi sarkon,

Sírtam a tengerparton,

Nem megyek el soha többé!

Kakaóba keverlek

Kakaóba keverlek,
bamm-bamm
rongyos kiskabát,
csúnya-csúnya álom voltál.
Nem akartam emlékezni rád!

Ezért látszottam levertnek,
bamm-bamm
másnaposba játszom.
Ne kérdezz, mindent tagadok,
elbújok, hogy semmise látsszon.

Rólad álmodtam, na és?
bamm-bamm
a lelkiismeret
mit számít, mit szemlesütve titkolsz,
ha vállat vonsz és elismered?

Besötétedett. A hóesés
bamm-bamm
odakint.
most reszkesselek, Suttogó?
ugyan! majd elmúlik megint…

Nemszabad vers

Minden B-met rád ruháztam,
kis Bumbi, te meg, ha fáztam,
cserébe bebugyoláltál
nagy sálba, C-vitaminnal,
úgyhogy bemanósodtam.
Ajajj, halálra váltál,
mert megint leestem
a lépcsőn, eltévedtem Pesten,
nem tudtam hány éves vagyok.
Helyettem is te tudsz,
néha olyan vagy, mint a nagyok,
én még néha sem. Pucc-
ba vágjuk magunkat, irány a mézes
málna, brumm-brumm. Haribo medvék.
Ha hívsz, hogyne mennék,
bebuborékollak.
Puha idebent és szivárványos,
kicsit lányos,
de nem baj, ha minden kötél szakad,
fújunk újat.
Csak más szőnyegén szállni,
elkórincálni
nem szabad, nem szabad.

Hajnal turistája

A hajnal turistája vagyok.

Megölelek egy fázós csillagot,

S mikor az árnyékok túl nagyok,

Elindulok.

Settenkedem lábujjhegyen,

Nehogy bárki észrevegyen,

S végleg nyúlós éjjel legyen

Miattam.

Felkeltem a rekedt napot,

Nyisson hajnalfény-ablakot

Mindarra, mi színehagyott

Ma reggel

Végigsimít a nap zsenge

Csendje, és az élet rendje

Felkelti a rekviemre

Hangjait.

A tenger, mint az olajfesték

Összefolyja minden esténk,

De a színek nem repesték,

Kigyúltak.

Settenkedem lábujjhegyen,

Nehogy bárki észrevegyen,

S végleg bágyadt hajnal legyen

Miattam.

Mert hiába a hűvös hajnal,

Elmúlik a hangzavarral,

Elszunnyad a halk avarral,

Este lesz.

Minden éjjelt hajnal követ,

Minden verset verseskötet,

Minden élet kockás szövet –

Körforgunk.

A hajnal turistája vagyok.

Megölelem a kócos harmatot,

S mikor az árnyékok túl nagyok,

Elindulok.

Életek

Éltem, mint királynő ékes udvarokban,
Voltam arany pallos dicső vasmarokban,
Eretnek boszorkány – hamvaimban éltem,
Néma utcalányka – cipőket keféltem.

Tündérszárnyaimmal megkötözve sírtam,
Karmait a végzet ködfalamba véste,
Véres körmeimmel régi kőre írtam,
Homlokom a múzsa csókja épp lekéste.

Összegömbölyödve te vettél karodba.
Utánad kutattam minden állomáson,
Te voltál a herceg, te a látomásom,
Te leszel szerelmem mindörökké-odva.

Philemon és Izolda

Megígértem, hogy örökké érted,
és tudom, hogy műanyag kardod és vérted
sárkányok ellen arannyá válna.
Ha királylány maradtam...

De ha csak Végh akar lenni a Málna?
Meg szavamat adtam…

Félek, elmúltam, mint a
kertben a hinta
bólogatása. Búcsúzós, képeslapos.
Csattogva elsürgöm-forgom
kétségeim, éjjel párnádba rázom, ha lapos.

Hallgatunk. Ujjamra húzom
az örökkénk, s büszkén hordom!

Meglásd, majd mindig törődöm,
csak meg ne lásd, hogy zsörtölődöm
és öreg vagyok.

Csak nyúzom
ezt a macit. Lehet, hogy majom…

Jajj, nem tom, mi bajom,

Úgy fájtál az előbb, de úgy látszik,
csak csináltam a drámát,
(ilyen a kislány, játszik)
pedig én boldogan köpülök rámát
is, ha kell, ha nem lesz lakásunk,
s majd tákolt lombkunyhóban
az erdőn élünk, vermet ásunk
és te vadászol, télen a hóban
meg rőzsét hozunk,
rongyokban, kettesben,
mint Trisztán,
bűnben is mindig tisztán,
aztán fává változunk,
s legvégül gömbbé. Ketten egy testben.

Allegória

Úgy szeretnék írni, mondjuk allegóriáról,
A közel-távoli menjünk-már-el-egyszer Adriáról,
Az együtt-hordtunk-lilát-barnával barátnőm kisfiáról,
Az Elhagyatottság angyalait koronázó glóriáról.

De hiába, a szarongos tengerpartok hiánya,
A barátnőm kisfiának autója, legókirálya,
A könyveimben visszhangzó hegyek Móriája,
Minden, minden csak borostyánnal benőtt vackunk, életünk allegóriája.

Konzervemlékek

Meztelenül a földön.
Fekszem.
A plafonon lófrál

Néhány kósza exem,
nem tudok írni.
Ablakot nyitok.
Konzervemlékek,
fájdalomkompótok,
könnyes dinnyelékek.
Utcán kóborlós,

kósza délutánokra.
Hogy fájjon.
Cukros lében eltett múlt.
Játszódom.
A szín már mindből kifakult.
Súlyos, rozsdaszínű ólom.
Lejárt szavatosság.
Mélyre harapok, hogy fájjon.
Elejtett szavak,
széttört befőttesüveg.
Szétgurulnak a könnyek.

Kimagozva.
Könyékig turkálok,
lábujjhegyre
állva.
Elfáradtam. Rágyújtok egyre.
Füstkarikák.
Gomolygó nemtudokírni.
Füstteríték.
Konzervvacsora.
Szóismétlés.
Jobbra még két lépést
visszatáncolok.
Értelmetlen
vájkálok begyógyult sebekben.
Hogy fájjon.
Összegyűrt szavak:
cseresznyemag
nejlondoboz
üres papír.
Nem tudok írni.
Rozsdába mártottam az ujjam.
Vérzik.
Mások mért nem érzik,
hogy nem múlnak el.
Hogy minden egyszerre van jelen,
egymásra pácolt konzervemlékeken.
Újracímkézve.
Zsírpapíron.
Eltöprengek néhány üveghegyen,
aztán magamra zárom.
Az ajtót.
Rendet rakok.
Hogy kicsit nyugtom legyen.

Állj!

Virrasztó

Várlak csendesen.
Dühöm félelembe bújt.
Lámpasercegés.

Volt már éjszaka,
mit érted virrasztottam,
s nem jöttél haza.

Száraz gyertyacsonk
rágja szívbemarkolón
még egy körmömet.

De nem! Ebből
Elég! Én is fájhatok!
Könyörögni fogsz!

És ha mégse fogsz?
Ha nem bújtatsz magadhoz?
Nézz rám, reszketek.

Három óra van.
Már hat órája várlak.
Újabb gyertyacsonk.

Egyszer érsz ide,
s többé nem várlak mohón!

Elhagylak! Bizony!

Betoppansz, ragyogsz.

Minden, minden vízbefúlt:
hozzádbújhatok…

Bálvány

Már nem fáj, hogy akkor úgy,
és nem csak engem,
én a szívedre fentem
a fogam, aztán a kést,
de te jól bírtad a terhelést,
elismerésem,
másfél évig hiába voltam résen,
sosem fulladtál bele,
csak hazudtál,
emlékeztél, melyik fele
volt igaz. Igaz, mi is reméltünk.
De miért pont vele?
Vagy miért nem éltünk
két külön világban, ha mégis,
mégis miért nem számított semmi,
miért nem tudsz boldog lenni
csak, vagy szerelmes?
Egyszerre kettőbe persze,
de keveseknek lenne mersze
mindkettőt tönkretenni.
Neked volt. Nagyon kellettél.
Bálvány lettél,
(le)döntöttünk:
Elég volt ennyi.
Jó lenne világgá menni,
de követsz, akárhová nézek,
ott vagy este, és ott reggel hatkor,
és kibírom, mégsem engem,
csak titokban tönkrementem,
de ma is, ha szembejönnél,
és tönkretennél,
én hagynám, újra, mint akkor.

Nézd, nézd, nézd

Napsugarat gyűjteni kiskosárba,
vagy ítéletet,
vagy elcsaklizni egy életet,
vagy lakattal zárni a hetet,
vagy hinni, hinni mind a hetet:
irigység…

Mi furcsább, az éber álom,
vagy hogy úgyis elmúlik?
Vagy hogy hiába három-
-négy év, vagy évtized,
van, mi mindig, és örök, és nehéz…

Nahát, mindenem megvan...

Akkor jó lenne hálát adnom.

Jó lenne, ha Isten lenne,
vagy jó lenne hinni benne,
hogy eltűnök, mint a vadnyom
az erdőben…

Kósza lidércek kérnek csak számon,
mocsaras múltból kinyúlván(y),
és öntudatlanul a számon
a kérés, (mint gyerek, ha apját várja),

Hogy nézd, ezt mind én csináltam,
nézd, ez az isten itt Ámon,
nézd, ez életem párja,
nézd, én az indonéz vámon,
nézd, nézd, nézd!!!!!!

felnőtt a lányom…

Vár, tavasz, hangulat

Hálátlan

Kiteregettem fullánkjaim

Mert hajnalomba szúrtál kérdőjelet

Meggylekvárunk megsavanyodott, lehet,

Részvétlenségem fánkjain 

* 

Házunk a hangzavar belepte

Feltárnám, de mégis vitrinbe zárom

És 7pecsétes lakat lóg a záron

Fogságban meghal minden lepke 

*

 Tükrödben végtelen tűnt elő,

Vadvirágzásomra tavaszt feleltél,

Te szelíd leandernek neveltél,

Virág lettem, de jaj, húsevő

Szó-nett

Az vagy nekem, mint hajónak a tenger,
Máknak a guba, kalácsnak, hogy mézes,
az vagy nekem, mint Szundinak a szender-
gés, mint az égszínnek, hogy világoskékes.

Az vagy nekem, mint angyalnak a szárnya,
szárnyaid helyét, lám, őrzi is a hátad.
Az vagy nekem, mint Gogolnak kabátja,
s Pumuklinak az, hogy eltűnhet, ha fáradt.

Az vagy nekem, mint szonettnek a Shakespeare,
múltunknak az emlék, üveggömbbe zárva,
Az vagy nekem, mint levélnek a kézír’,
órának az éjfél, paplannak a párna.
      Emlékszem, vagy rémlik, felhőn kuporogtunk,
      Mikor ezer éve még egy testben dobogtunk…

Örökkévalóság

hagyd a szavakat
tested menedék,
vágyad hatalom”
(Ákos: Virrasztó)

HÁRMAN-SZÖG

Felejtés

Megszólítottál
Az ősz milyen csalóka
Nem is te voltál          

II.

Elmúlt végzetek
De minden villanásban
Engem néztetek           

III.

Álnok remények
Ha dermedt tájra nézek
Téged reméllek          

IV.

Lement már a nap
De árnyak lábnyomában
mindenben te vagy          

V.

Minden szavaddal
Mit éjszakámba súgtál
Hajnalt hazudtál          

VI.

Keringő szavak
Már eldobáltuk őket
Nem számítanak         

VII.

Eltemettelek
De emléksírkövedhez
Rózsákat szedek

Csonka

Orgonaillat…

tavaszba sűrített homály…

elhalkulunk.

csendre intenél,

csak szemrebbenésedben

hallom a sikolyt.

csonka hold ragyog…

ha felhődbe burkolózom,

csillag leszek.

álmot színlelek,

hogy vak ködbe borulva

hazudhass tovább.

Mosolyogva

Az elmúlás öröme ez,
megszelídített az élet,
összeér a két véglet,
az ismeretlen is tegez.

A szűz hajnalillat szerint
a részletekben létezünk,
a végtelenbe érkezünk,
onnan indulunk el megint.

Az ég szürkéből kékre vált,
ködfény szikrázik a havon.
Guruló gyöngyökben talált

Fantáziát a tegnap. Hagyom
itt ólálkodni a halált,
és mosolyogva búcsúzom.